Szombat este azt hiszem mindannyian hitetlenkedéssel vegyes tehetetlen dühvel konstatáltuk, hogy Abramovics hiúság-projektje tíz év után - a futball legújabbkori tendenciái miatt elkerülhetetlenül, ámde jelen esetben mégis totál véletlenül - eredményre vezetett. Bebizonyította, hogy nemcsak PL-elsőséget lehet venni korlátlan, következmények nélküli pénzköltéssel, hanem BL-t is. Ami mindenesetre jó ómen Manszúr sejk (és a maga előtt görgetett Man City) számára. Vasárnap azonban már teljesen nyugodt voltam, és ahogy a kommentekből kisejlik nem vagyok egyedül ezzel. Nem jutottunk be a BL-be - na és? Modric, Bale és Adebayor eligazolásának esélye hatalmasat növekedett - na és? Verthongen, és a többi nívós potenciális érkező befutása jelentősen elbizonytalanodott - na és? Nem azért szeretjük a Tottenham-et mert kiszámítható, vagy mert mindig a képességeinek megfelelő eredményeket szállít. Nem azért szeretjük mert sosem kell attól tartani, hogy a legjobbjainkat elviszi egy pénzes és/vagy nagy tekintélyű klub. Nem azért szeretjük mert nem gond a sztárok megvétele kilóra. Nem azért szeretjük mert nem gond a sztárok megtartása a garantált BL-szereplés, vagy a garantáltan eszement fizetések okán. Azért és olyannak szeretjük amilyen - hihetetlenül szeszélyes, relatíve tisztességes, a saját erejéből építkező, befutott világsztárok csokorba gyűjtése helyett közép és alsó kategóriás sztárocskákkal, a legnagyobbak által leírt tehetségekkel hazárdírozó, hat évtizede megszakítások nélkül ugyanazt az elegáns és szép játékot képviselő, tulajdonosi háttértől független identitással bíró csapat a Spurs.

Nem kell ecsetelni, hogy mennyire fontos számunkra a ma esti meccs. Idén az a furcsa helyzet állt elő, hogy a szezonunk egy héttel azután ér véget, hogy lejátszottuk az utolsó bajnokinkat. Nem kellett volna, hogy így legyen - de ezzel mindannyian tisztában vagyunk. Ahhoz, hogy számot tudjunk vetni az idényünkkel meg kell várni a Bayern-Chelsea végét. A fénylő páncélzatú, daliás bajor lovagok és a szedett-vedett cári zsoldosok összecsapása dönt arról, hogy sikert vagy totális bukást jelent-e a negyedik helyünk. (És ne szépítsük: ha a Bayern nem tudja otthon tartani a BL-serleget, akkor bizony óriási bukta a 2011-12-es idény.) Normális esetben nem dukálna poszt egy olyan meccshez amin a Spurs részt sem vesz, és most sem visszük túlzásba, de azért szeretnénk kifejezni ezúton is a bajorok győzelme iránti kétségbeesett határozott elkötelezettségünket. És ígérjük, hogy ha óhajunk valóra válik, akkor nem a kékek veresége felett érzett Schadenfreude lesz a jókedvünk oka, hanem kizárólag a saját jószerencsénket fogjuk ünnepelni. Ahogy a balra látható ábra is sugallja, a Spurs-szurkolók szempontjából eggyé válik a két Klub ma estére - a Bayern-drukkerek aligha szentelnek különösebb figyelmet ennek, de talán nem veszik rossz néven, hogy egy komplett futballklub játékosokkal, edzőkkel, tulajokkal, szurkolókkal együtt az utolsó szál emberig garantáltan az ő sikerükért szorít. Az alábbiakban minimális terjedelmű visszaemlékezés a Tottenham és a Bayern közös történelmére.

2007. október 27-én, egy Getafe elleni UEFA-kupás csoportmeccs kezdőrúgása előtt terjedni kezdett a hír a Lane-en, hogy Martin Jolt kirúgta a Klub - sajnos igaznak bizonyult a dolog. A legkisebb madridi csapat búcsúajándékként azért még elgyepált bennünket. Másfél évvel azelőtt kedvenc kopasz hollandunk majdnem végrehajtotta a Tottenham 2006-os keretével lehetetlennek tűnő küldetést, és egy ételmérgezés híján bevezette a csapatot a Bajnokok Ligájába. Mindezt Gardnerrel, Tainióval, Lee-vel, Stalterivel... egészen hihetetlen teljesítményt hozott ki a Spurs-ből a 2005-2006-os szezonban. A következő évet aztán olyan sorozattal nyitotta, mint amit most tavasszal mutatott Redknapp alatt a csapat, és ez azt jelentette, hogy kieső helyen álltunk 2007 októberében, amit Levy nem tudott tolerálni. Jött a borzalmasan rosszul menedzselt kirúgás és a kupaspecialista Ramos kivásárlása a Sevillától.

Hétvégi sorsdöntő záró bajnokink előtt üdüljünk fel egy kicsit középpályánk egykori csiszolatlan fekete gyémántjának, Didier Zokorának a megidézésével. Arra még talán emlékszik mindenki, hogy a Sevilla-nak adtuk el 2009 nyarán - rögtön az első szezonjában BL-be jutott az andalúzokkal, és sokáig alapember volt a középpályán. Tavaly nyáron aztán ismét szedte a sátorfáját, és ezúttal a Fekete-tenger déli partjára költözött, Szigetvár testvérvárosába, a csodaszép Trabzonba. Didi nemrég összetűzésbe került Emre Belözoğluval egy Fenerbahce-Trabzonspor meccsen - a Fener irányítója "dirty nigger"-ként azonosította kedvenc elefántunkat. A török szövetség csak két meccses eltiltást szabott ki Emrére, ami eléggé felháborította egykori középpályásunkat, és vele együtt a komplett a Trabzonsport - a következő Trabzon-Fener meccset tehát arra használta fel Zokora, hogy kiegészítse a büntetést egy kis extrával. A retorzióból kivette a részét az egész csapat - de most csak azt a jelenetet szeretném elétek tárni, amelyik feltette a koronát a FIFA "Kick racism out of football" iniciatívájának szó szerinti értelmezésére. Hajtás után erőszakos képsorok - csak erős idegzetűeknek!

Egészen elképesztő, de igaz: újra a saját kezünkben a sorsunk. Nem akarom csakis a Norwich számlájára írni a fejleményeket, hiszen Lennonék is megtették a magukét azzal, hogy végre bevették a Reebokot, de tény, hogy ha egyáltalán bíztunk bármiben is a harmadik hely visszahódítását illetően, az a gúnárok Hawthorns-beli zárófordulós vendégeskedése volt. Nem igazán volt benne a pakliban, hogy a nálunk tett látogatása óta álomkóros üzemmódban lébecoló Norwich hármat vág az Emirates-ben. Elképesztően nagy ajándék ez mind a Kanáriktól mind a gúnároktól - el kéne fogadni. Csak hát ez a szezon eddig arról szól, hogy a rivális csapatok rendre nem élnek az ellenfél gigászi töketlenségeiből adódó lehetőségekkel. (És itt nemcsak az észak-londoni tragikomádia szereplőire gondolok, hanem a manchesteri cirkuszra is.)

Olyat kell tennünk ma este ami még sosem sikerült: győzni a Reebok stadionban. 1996 óta nem nyertünk bajnokit a Bolton otthonában - de akkor még a Burnden Park-ban laktak. Ha a kifejezetten rossz ómenként ható helyszín nem lenne elég, akkor tovább lombozhat bennünket lefelé a tény, hogy 2012-ben még nem nyertünk bajnoki meccset a Lane-től távol. Ráadásul a legutóbbi négy utazásunk alkalmával egyszer sem tudtuk bevenni az ellenfél kapuját. De a legmegdöbbentőbb statisztika még hátravan: legutóbb 1923 áprilisában hoztunk le kapott gól nélküli bajnokit a Bolton pályaválasztásával! Persze önmagában elvileg nem feltétlenül lenne létkérdés a clean sheet - de ha figyelembe vesszük az idegenbeli gólképtelenségünket, akkor bizony belátható, hogy nagyon sok múlik majd a védőmunkánkon.

A Blackburn szénfeketére égette magát vasárnap: lövés nélkül hozták le a meccset Yakubuék. Legutóbb ilyet majd' tíz éve a West Brom művelt a Premier League-ben. Nem akarom teljesen lelombozni a győzelem érzésétől elszokott, és éppen ezért érthetően megkönnyebbült Spurs-drukkereket, de legyünk tisztában azzal, hogy ezúttal kevéssé volt ellenfélnek nevezhető a Rovers. Persze attól függetlenül, hogy a perspektíva fontos dolog, azért Sandro mindenképpen megérdemel egy főhajtást a meccsen nyújtott teljesítménye miatt - ha ő nincs, akkor valószínű, hogy a vendégek is eljutnak legalább egy kapuralövésig a 90 perc alatt. Nálam a meccs embere volt a brazil (a kommentek alapján nem vagyok ezzel egyedül), az év fiatal PL-játékosának megválasztott Walker csodagólja ellenére is. Válogatott jobb-bekkünk hihetetlen lövést csavarintott a sorfal felállításával rendre melléfogó Robbo kapujába - ez volt idén az első szabadrúgásunk amelyből gól született. Vasárnapig még egy nyamvadt gólpasszt sem tudtunk összehozni szabadrúgásból az egész bajnoki szezonban...

Napjában kétszer még egy törött óra is a helyes időt mutatja. Nagyjából ebben bízom a mai meccs előtt. Az nem kérdés, hogy a játékoskereteket összevetve mi vagyunk jóval esélyesebbek a győzelemre, de ez sem a Stoke, sem a Norwich ellen nem jelentett semmit. Az angolban előszeretettel használják a "fejetlen csirke" (headless chicken) kifejezést arra, amikor olybá tűnik, hogy rendszer, cél és elképzelés nélkül szaladgálnak egy csapat focistái a pályán. Nos, bármennyire is igazságtalan és sértő ez a metafora Mike, a csodálatos fejetlen csirke példáját tekintve, de be kell vallani, hogy jól kifejezi azt amit a mieinktől láthatunk mostanában. Az akarással elvileg nincs baj - csak kellene valaki aki tartja a gyeplőt, mert éppen a hófehér doveri krétasziklák felé rohan a fogatunk.

Ruscello a kortárs eszképista irodalom egyik legkiválóbb képviselője a magyar Spurs-szurkolók kiterjedt társadalmában. Ebben a mostani, futball szempontjából párját ritkítóan nyomasztó időszakban mi is szolgálhatna üdítőbb olvasmányként mint egy kis múltba révedés? (Feledkezzünk el gyorsan a jelenlegi történelmi rossz sorozatunkról, a BL-aggodalmakról, a siralmas játékról, az állítólag kibontakozóban lévő öltözői forradalomról... majd ezekről is esik szó, hamarosan. De most kapcsolódjunk ki egy picit.) Közös Tottenham-történelmünk egyik legfényesebb korszakának ecsetelését még decemberben elkezdte Ruscello kolega, most olvashatjátok a második részt. (Az írás gerincének alapját Bob Goodwin 'The Essential History Of Tottenham Hotspur' munkájának Burkinshaw Years fejezete szolgáltatja.) Hajtás után a Burkinshaw-évek dicső beteljesülése, csapó.

Összevont, ún. "lusta" posztot olvashattok most. Ennek az oka részben az, hogy a vasárnapi csúnyaságról lemaradtam - azóta pedig nemigazán volt hangulatom részletesen végigmenni a búcsúnk képkockáin, így nem is tudtam volna hitelesen keseregni a kiesésünkön és annak mikéntjén. Viszont szó nélkül sem lehet hagyni a dolgot blogposztilag, ezért ha csak nagyon érintőlegesen is, de most esik majd pár mondat róla. Szurkolók, játékosok, edzők számára egyaránt egyértelműnek kell, hogy legyen viszont, hogy mától a szezon végéig csakis előre szabad tekinteni. Február óta éppen elég sokkoló eredmény/teljesítmény szolgálhatott volna katalizátorként a sorsunk jobbra fordításához - egyszer sem sikerült a rosszból feltámadás-típusú inspirációt meríteni. Új lappal kell tehát kezdenünk - a QPR-t meg tudjuk verni, hogy meg is fogjuk-e az már más kérdés. Kell hozzá önbizalom, koncentráció és elszántság - még mindig nem késő felébredni Csipkejózsika álmunkból.

Két, jelen pillanatban boldogtalan csapat feszül egymásnak a Wembley-ben, hogy egyikük maga mögött hagyhassa a sírás-rívás nyomasztó mindennapjait. A Chelsea-vel Abr. u. 9-ben olyasvalami történik, amire az új időszámítás bevezetése óta nem volt példa: bajnoki cím helyett BL-selejtezős helyért küzdenek. A Tottenham-szurkolók szája pedig azért görbül görcsösen lefelé, mert az érzelmi hullámvasút idén a szokásosnál is extrémebb amplitúdóval zakatol - és a rég nem látott, felhők fölötti szárnyalás után nagyon váratlanul jött a szabadesés. Mindkét szurkolótábor számára mint egy falat kenyér, úgy kellene ez a győzelem. Az is igaz, hogy vereség esetén is marad még a szezon hátralévő részére izgalom mindkét oldalon (BL-hely, ill. a kékeknek BL-elődöntő is) - és két éve amikor sikeresen ostromoltuk a negyedik helyet, éppen egy kijózanító FA-kupa elődöntős vereség adta meg a kellő seggberúgást amiből lendületet nyerve elkezdtük a nagy szezonvégi sprintet. Idén nincs szükség józanító pofonra, hiszen hetek óta egyfolytában soroz bennünket a valóság.

Ha Harry-n múlt volna alighanem Jézus sem támad fel. Annyi lehetőségünk volt arra, hogy kimásszunk a saját magunk által ásott gödörből - mindannyiszor elszalasztottuk. Tragikusan rossz felfogásban álltunk hozzá már a Sunderland elleni meccshez is - véleményem szerint már akkor elértük a lejtő legalját, és sajnos ma sem indultunk el fölfelé, hanem úgy tűnik hosszabb távra berendezkedtünk a béka segge alatt. Jó lesz az nekünk, úgyis jön a nyári kánikula... minek is jutnánk be a BL-be? Ezzel a teljesítménnyel, és ezzel a lusta, de mégis kapkodóan beszari hozzáállással semmi keresnivalónk Európában - de a White Hart Lane-en sem, ez a szégyenteljes nulla játék nem méltó a stadionhoz és az azt megtöltő közönséghez.

A szezon legrosszabb meccsét játszottuk szombaton a Sunderland otthonában. Mindkét csapat csapnivalóan imitálta a focit - helyettük is égett a pofám. A pályán nyújtottak alapján egy-egy egészséges seggberúgáson kívül egyik gárda sem érdemelt semmit , és ezt figyelembe véve akár még örülhetünk is az egy pontnak... Úgy általában nem a döntetlennel van a legnagyobb baj, hiszen otthon nagyon hatékony O'Neill csapata - a fő gond az, hogy nagyon úgy tűnt Harry megelégedett az egy ponttal. Senkit ne tévesszenek meg az első blikkre támadó jellegűnek tűnő cserék: Redknapp egy perccel azután állította oda Defoe-t a negyedik bíró mellé, hogy Sahát pályára küldte... van ennél egyértelműbb bizonyítéka az időhúzó szándéknak?

Amióta a Sunderland 2005-ben visszatért a PL-be csupán egyszer tudtunk győzni a Stadium of Light-ban. És ennek a hét szezont felölelő időszaknak a döntő részében Martin O'Neill-nél sokkal kevésbé dörzsölt emberek dirigálták a Fekete Macskákat. Ha ez önmagában nem lenne elég a meccs előtti beszűkült pesszimista világnézet garantálásához, akkor gondolkodjunk el azon, hogy a Sunderland a legutóbbi hat hazai bajnokiján megszerezhető tizennyolc pontból tizenötöt(!) zsebelt be, míg mi ugyanezen időszak alatt lejátszott féltucat idegenbeli fellépésünk alkalmával mindössze három döntetlent szenvedtünk össze... A Sunderland otthonába úgy általában kelletlenül látogatnak a csapatok, de idén, a jelenlegi körülmények között még a szokásosnál is jobban kazincbarcikázhat a hátunk közepe a meccsre gondolva. Elvileg minden adott a kellemetlen húsvéti ünnepekhez/peszach-hoz - de a srácok az utóbbi fordulókban nagyon lassan, nagyon megfontoltan ugyan, de mintha elindultak volna azon az úton ami visszavezethet az őszi formánkat megközelítő játékhoz. Elvégre három egész meccs óta veretlenek vagyunk!

Bolondok napjához illően kellemetlen előérzetem van a meccsel kapcsolatban... Emlékszünk még mi történt legutóbb miután egy hazai pályán újrajátszott kupameccsen 3-1-es győzelmet arattunk? Szeretnénk elfelejteni, de aligha fog sikerülni az időskori szenilitás segítsége nélkül - ez a segítség pedig még remélhetőleg várat magára pár évtized erejéig. A Swansea már egyszer megizzasztott bennünket Dél-Wales-ben - ahol összesen két vereséget szenvedtek el egész szezonban, és többek között az összeomlással akkor még csak kacérkodó Man City-t is le tudták győzni. Ez a világraszóló diadal két idegenbeli bajnoki győzelem között született - a Wales-en kívüli eredményesség volt sokáig a Hattyúk PL-teljesítményének egyetlen takargatni való része, de amint az életéért küzdő Wigan 2-0-ás, valamint a Craven Cottage-en mindig sziklaszilárd Fulham 3-0-ás elintézése tanúsítja az utóbbi hónapra ezt a problémát is megoldani látszanak Rodgers-ék. Tehát nincs oka a mieinknek az elbizakodottságra (persze ettől függetlenül sem lenne...). A Chelsea és a Bolton elleni meccsek mindenesetre némi optimizmusra is okot adnak, hiszen a Stamford Bridge-en is jóval közelebb álltunk a győzelemhez mint a házigazdák, a kupameccsen pedig a 3-1-nél reálisabb eredmény lett volna a 6-0 - ha nincs Bogdán Ádi alighanem közelebb is kerültünk volna a féltucathoz.

Muamba már fel tud kelni a kórházi ágyból és jó étvággyal eszik. Ez egészen elképesztő, ha tudjuk hogy miután a másfél héttel ezelőtti meccs 41. percében összeesett a White Hart Lane kezdőkörében, 78 percig állt a szíve. 78 perc után tudták csak bepöccinteni a srác motorját. Ha nem lennék megkeseredett materialista akkor csodának nevezném, de a "csodálatos statisztikai anomália" így is kijár a történet alakulásának leírására. No, de vissza a focihoz: nyerni kell. Aztán jöhet egy ízletesnek ígérkező derby a Wembley-ben! Olyan jó lenne újra döntőzni!

A Chelsea ellen idegenben legendásan rosszul megy a csapatnak. Múlt tavasszal még az is összejött, hogy úgy veszítsünk meccset a Bridge-en, hogy valójában megnyertük azt. Ma mindkét csapaton hatalmas lesz a győzelmi kényszer. Az utóbbi bajnoki eredményeink alakulása alapján akár az esélytelenség nyugalma is rátelepedhetne Modric-ékra: a Chelsea veretlen otthon 2012-ben, mi nyeretlenek vagyunk idegenben Szilveszter óta, náluk nincs biztos hiányzó, nálunk Lennon pihenni kényszerül - ráadásul 1990 óta nem sikerült a Stamford Bridge-ről győzelemmel távoznunk. Nem jók az előjelek, mit mondjunk... ám mégis bíznunk kell a sikerben, mert könnyen lehet, hogy a BL-selejtezős helyről dönt majd a mai csata. Hazai győzelem esetén két pontra jöhetnek fel ránk Abramovicsék, viszont ha megcsinálják vdV-ék a bravúrt, akkor nyolc ponttal elhúzhatunk. (Az iksznek is mi örülnénk jobban így meccs előtt.)

Sikerült a hatalmas bravúr. Már az is nagy eredmény volt, hogy tízpontos előnyről a nyakunkra engedtük Wengeréket - de mi nem álltunk meg itt, maximalista módon rátettünk még egy lapáttal, és a dobogót is odaadtuk nekik. Olyan tavaszi összeomlást produkálunk jelenleg amire nagyon régen volt utoljára példa. Talán a 2008-as Ligakupa-döntőt követő több hónapos másnaposság említhető párhuzamként. (O'Neill Aston Villája tudott még hasonló módon seggreülni mint most mi.) Másfél hónapja nem tudtam elképzelni, hogy ennyire elronthatják majd a fiúk a kedvünket. Ugyanaz a csapat, amelyik az 1961-es bajnok és kupagyőztes gárda rekordjait ostromolta az őszi hónapokban most a PL messze legrosszabb formában lévő csapata. A Stoke City elleni meccs volt az utolsó alkalom arra, hogy még időben félrerántsuk a kormányt.

Mint dúló tatár horda úgy száguldott át csapatunk a szurkolók idegrendszerén az utóbbi egy hónapban. Egy szinapszis nem sok, annyi sem maradt sértetlenül. A futballal törődő agysejtjeink egymás után adták fel a harcot, vagy egyszerűen elmenekültek a frontális tekervények elhagyatott vidékeire. Azonban elvileg a hullámvölgyek velejárója, hogy előbb-utóbb újra megindulunk fölfelé, erre tökéletes alkalom egy hazai FA-kupa negyeddöntő. A formátum reformjából következően ma a Wembley-ért játszunk - az elődöntőket már a szomszéd stadionban bonyolítják majd.

Wolandot egyszerre üldözik a KGB-sek, az angol titkosszolgálat ügynökei, a spanyol inkvízicíó és a Reaperek, így be kell érnetek velem, és egy miniposzttal, de ahogy ismerem, a jövő hétre leküzdi ezeket az apró problémákat, és ismét a megszokott minőséget kaphatjátok a posztokban.

Másfél hónappal ezelőtt könnyed, magabiztos játékkal és egy Assou-Ekotto bombagóllal simán 2:0-ra vertük a liverpooliakat, ami akár elbizakodottá is tehetne minket, de egy-két apróság változtat ezen.